Noé várakozása és a mi várakozásunk

"Várakozott még újabb hét napig, és kiengedte a galambot, de az már nem tért vissza" 1.Móz.8,12

Kedves testvéreim! Meggyújtottuk a harmadik adventi gyertyát - időben egyre közlebb kerülünk karácsonyhoz.Ahogy az ünnep közeledik lelkünk is úgy telik fel szép érzésekkel. A vasárnapi közös éneklést és imádkozást jobban óhajtjuk,mint más vasárnapokon. Szeretnénk felkészülni a szeretet ünnepére, hogy karácsonykor a sok csillag közül felismerjük a jászolbölcső fölött ragyogót. Szeretnénk mi is meglepni önmagunkat és szeretteinket kedves, szép ajándékokkal és tudjuk, hogy a legértékesebb ajándék az, amit lélekből adunk. Ezért önmagunk fele fordulunk és keressük lelkünkben a szépet, a jót, a kedvest. Milyen nagy öröm az, amikor felfedezzük önmagunkban a jóságot! Az adventi időszak egyfajta önvizsgálat is, amikor magunk fele fordulunk és megtaláljuk az isteni fényt, az isteni lángot. Ezek a fények a békességnek, a reménységnek, türelemnek, szeretetnek a fényei. Jóleső érzés tölt el amikor önmagunkat mi is a békesség hordozóiként látjuk. Lelki elégtételt ad amikor felismerjük azt amikor mi is reménységet tudtunk súgározni és boldoggá tesz minket ha meglátjuk cselekedeteinkben a türelem erényét, a szeretet cselekedetét. Lelkiismereti vizsgálatot tartunk és keressük azokat az élethelyzeteket , amikor szétáradt bennünk és körülöttünk az Istentől kapott jóság. Amikor nem szóval, de cselekedettel tudtunk szeretni. Hasonló kedves érzésekkel tölt el az is, amikor szeretteink felénk súgárzó szeretetét tapasztaltuk meg. Adventkor szeretnénk megerösödni az emberi jóságban - és várjuk ennek a beteljesedését karácsonykor.

Miközben lelkivilágunkkal törődünk lépten nyomon fájdalomba, betegségbe, emberi gyarlóságba botlunk. Hallgassuk vagy olvassuk a híreket a közelebbi vagy távolabbi világunkról és kevés jelét látjuk ennek a jóságnak. Miért kell az ember jóbi szenvedésnek a részese legyen? Ha valóban ott van az isteni jóság az emberek lelkében, akkor mégis honnan származik a sok szenvdedés, megaláztatás, akkor mégis miért oly irgalmatlan a világ? Ha Isten az embert ilyen jónak teremtette, akkor honnan származik a bűn, mi az oka a sok gyarlóságnak ? Kérdéseinkre sok választ találhatunk és már-már nem győzzük a sok magyarázatot követni. Sok sok iskola, teológiai elmélet vagy tanítás kínálja a maga magyarázatát a felvetett kérdéseinkre és mindenki azt akarja, hogy meggyözzőn,besoroljon a tagjai közé.Mi pedig sokszor állunk és csodálkozunk, hogy nem a válaszok magyarázata a lényeges szempont, hanem egészen más. Nem a választ adják sokszor számunkra a kérdések, hanem minket akarnak megnyerni a válaszolóink.

A felolvasott bibliai vers egy olyan történetből való, ahol az emberi gonoszság már elviselhetetlen magasságokig tört. A történet közismert. Az emberek bűne megsokasodott a Földön. A bűn elburjánzása miatt, maga Isten akarta kiírtani az emberiséget a földről. A haragvó Isten viszont felismerte a jóság jeleit egy emberben, Noéban.Éppen e jóságának tudható be, hogy Noé tudomást szerez az isteni tervről a bűn miatti bosszúállásról. Megtudta, hogy Isten özönvízzel akarja kipusztítani az embereket a földről és ennek a szomorú végnek egyetlen túlélési lehetősége az lehet, ha egy olyan bárkát épít ami túléli a hatalmas özönvízet. A mindent elpúsztító vízben csak az maradhatott életben, aki a bárkában helyet kapott. Noé embertársai mellett helyet kaptott minden élőlény is. Csupán a bárkában menedéket kapók élték túl a hatalmas özönvizet. A történet beszámol arról is, hogy amint az esőzések elmúltak a víz apadni kezdett. Ennek ellenére Noé még nem látott szárazföldet. Ahhoz, hogy megtudja mi van a bárkán kívüli világban, ezért az ablakon egy galambot bocsátott ki , aki hamarosan visszatért,mert nem volt hol leszállania. Várakozott egy pár napig, majd ismét kiröpítette a galambot. Nagyon boldog volt, amikor az zöld ággal tért vissza a bárkába. Ismét várakozott egy ideig és ismét kiengedte a galambot a bárkából, az már nem tért többet vissza a bárkába, nem volt már szüksége menedékre.A galambot háromszor repítette ki a bárkából Noé, hogy hírt hozzon a kinti világról és ekközben várakozott. Várta, hogy apadjon le a víz, hogy legyen hova partra szállani. Noé várakozásának a célja az volt hogy apadjon a víz, hogy legyen élettere.


E történetet olvasva szeretnénk ha mi lennénk Noé, akiben Isten felismeri a jóság jeleit és aki a gonoszság miatti bűntetést túléli szeretteivel a bárkában. Szép és megható ahogyan mi szeretnénk Noé lenni, de talán távol áll a valóságtól hogy mindenki gonosz lenne körülöttünk és csak mi érdemelnénk meg az élet jutalmát. Adventi várakozásunk egyik ismertető jele nemcsak az hogy felismerjük magunkban a jóságot, de meglátjuk másokban is ennek jeleit. 2oo8 adventjén én nem tudom elfogadni azt ,hogy mindenki megérdemelné körülöttem az özönvízet, csak éppen én nem! Nem tudom elfogadni azt sem hogy az emberek bűne úgy elsokasodott volna a földön, hogy kiérdemelnék a végpusztító haragot. Amennyiben ez mégi s így is lenne, akkor sem tudok szembenézni nem tudok imádkozni egy ilyen bosszúálló haragos, bűntető Istenhez, aki megátkoz mindenkit csak éppen engem áld meg. Isten számomra nem személyválogató hogy csak bizonyos Noéknak árulja el a titkát. Azt már mindannyian tudjuk, hogy az özönvíz az egész Földet nem tudja elborítani, hiszen a Föld kerek - fűzöm tovább a gondolataim fonalát. Az meg egyenesen nevetésges a mai gondolkodó ember számára ha arra gondolunk hogy mekkora lehet az a bárka ahova annyi élőlény elfért, akiket az Isten túlélésre választott ki ? Egyértelmű tehát hogy itt egy ószövetségi szemlélettel és magyarázattal találkozunk.Anélkül, hogy erre bővebben kitérnék csupán jelzem, hogy e történetből sok mindent nem tudok egyeztetni a mai világképemmel. S talán mások is így lehetnek ezzel.

A történet mégis kedves számomra, különösen most adventkor. Magam előtt látom Noét, amint várakozik hogy ismét kiröppenthesse a galambot. Magam előtt látom amint sürög-forog a nagy bárkában , hogy fenntartsa a rendet arra az időre amíg ismét partra szállanak. Szinte látom amint ácsolja még az özönvíz előtt a bárkát és eltudom képzelni, amint a nagy hullámok közt ide-oda csapódik a bárkája. Ahogy elmélkedem ,ízlelem e történetet olyan érzésem támad mégis, mintha finom kenyérmorzsát csipegetnék és a finom morzsák közt egy kavicsba harapnék bele. Ez a kenyér bizonyára nem búbos kemencébe sült.Milyen ritka e mindent ömlesztett világunkban a búbos kemencében ropogósra sült kenyér! Futószallagon érkeznek a csomagolóba a kenyerek, és könnyen belehullhat egy-egy kavicsdarab a finom tészta közé. Senki sem veszi észre, a gépeknek nincs lelkük.A gép nem vétkezik ,mert úgy működik ahogy az ember beprogramozza. Az ember az, aki a gépeket beprogramozza.Az embert pedig Isten szabadnak és lelkes teremtménynek teremtette. S ahogy elszakad az Istentől kapott szabadságától és tudatosan vagy tudattalanul megetagadja az Istentől kapott lelkét, máris a bűn kísértésének a csapdájába esik. Még jó ha időben felismeri és időben hozzakezd a bárkaépítéshez özönvíz előtt időben, hogy legyen ideje bepakolni mindent ami fontos a túléléshez! Milyen jó, hogy ebben a bárkában lehet várakozni, mindaddig amíg ismét elhúzódik az árvíz.

Erkölcsi érzékünk is azt követeli, hogy a bűnös nyerje el a jogos megtorlást, bűntetést. Ez igaz még akkor is, ha éppen mi magunk követjök el a bűnt. Ezért ismerjük fel ha vétkeztünk - és várjuk a bűntést, hogy vezekelhessünk, ha megérdemeljük. Ha elmarad a vezeklés a bűnt úgy hordozzuk magunkban, mint egy tövist a szívünkben, ami mind jobban és jobban gyengíti az életünket. Aki bűnt követ el, csak azután tud szabad lenni , ha megvallhatja és megbocsátást nyer vagy bűntetésben részesül. Igy állhat helyre a rend , körülöttünk vagy bennünk. Ha természetessé lenne a bűn, akkor megszűnne a tisztaság és a piszok közti különbség is, az édes és a keserű is azonos ízű lenne, nem lenne különbség hideg és meleg, sötétség és világosság között. Számolni kell tehát a bűnnel, nem seperhetjük a szemetet a szőnyeg alá, mert amiért nem látszik attól a fertőzés veszélye még mindig fenn áll. Ennek az erkölcsi rendnek a helyreállítója a történetben maga az Isten. Az Isten, aki haragszik a bűnre, aki megakarja semmisíteni a bűnöst- adja meg az ószövetség világa a magyarázatot az isteni harag okára. Az ember miután elveszítette az édent elfelejtette az édenből magával hozott jóságát is és e jóság helyére a bűnt a vétek került. Ezért ez a hatalmas indulat, ez az oka az isteni haragnak , a mindent elpusztítani akaró akaratnak. Ez az ószövetségi istenti arc ami odahajol Noé fölé is , hogy megmentse a végső pusztulástól.

Noé pedig ott volt a maga által ácsolt bárkában és várakozott arra hogy a galambot kirepíthesse, hogy többet tudjon a kinti világról, mint ami csak az ablakból látszik.Hányszor szeretnénk mi is többet tudni arról a világról amit mi is oly sokszor homályosan látunk! Bizony mi is milyen sokszor várakozunk arra, hogy feltessék elöttünk a világ biztonsága és szépsége.Várakozunk mindig valami többre, mint amit csak a nagy özönvíz idejében magunk által ácsolt bárka ablakából látunk. Milyen jó ha szabad szárnyú szelíd galambot is viszünk magunkkal a bárkába, amit kiröpíthetünk, hogy hírt hozzon a külvilágról! Testvérem! Milyen számunkra ez a várakozást? Milyen érzés a saját bárkánkban várakozni ? A nagy várakozásban elfelejtjünk, hogy mire is várunk, vagy csak örvendünk a váarkozásnak magának? Noé sem felejtette el hogy arra várakozik, hogy kilépjen a bárkából. Azt várta, hogy a szelíden és szabadon szárnyaló galamb többet ne térjen vissza hozza, mert akkor azt jelenti majd ,hogy megnőtt az élettér.Noé várta, hogy ne térjen vissza többet hozza a galamb. Tudta, hogy ha nem tér vissza a madár akkor nem veszíti el , hanem majd a nagyobb szabadságban találkozik majd vele, és nem összezárva a bárkában. Tudta, hogy nem elveszíti azt akit elenged, akit már nem vár vissza a bezártságba, hanem éppen hogy megnyeri és maga is szabadabb lesz. Noé tehát várta a bárkából való kiszabadulás szabadságát.Várta már azt az időt maikor ismét kiengedheti a galambot, és örült amikor a galamb nem jött többet vissza.

Kedves testvéreim! Adventi várakozásunkban engedjük közel hozzánk e történetet. Elmélkedjünk azon hogy mit jelent számunkra az egész történet maga és mit jelent a történetből egy egy számunkra érdekes rész. Erösödjünk meg abban a tudatban hogy az isteni jóság szikrája ott van bennünk is és minden emberben ott van. Végül vigyünk magunkkal szelíd és szabad galambot ha bárkát ácsolnánk mi is magunknak az özönvíz idejére. Mintha az adventi idő ilyen várakozás lenne, amikor mi is elszeretnénk hagyni a bárkát és ki szárazfödre szeretnénk lépni. Várakozunk azért hogy minden szép és minden jó dolog belteljesedjen amire várunk és hogy erőnkhöz tehetségünkhöz képest is képesek legyünk mások várakozásának eleget tenni. Legyünk bárka, ahol helyet adunk az özönvíz idejére a menekülőknek. Legyünk galamb ami zöld ággal a szájában repül a bárkához vissza. Legyünk száraz föld ahova Noé kiköthet és partra szállhat. Várakozásunk így teljesedhet be. Ehhez adjon Isten nekünk adventi lelket, erőt és szeretetet. Ámen

ez az elmelkedes olvashato meg a kov. blogon:
http://szilard1revc1967.spaces.live.com/blog/cns!73A04D5690C61B09!716.entry