dr. Czire Szabolcs : Vége a reverzálisnak?!

dr. Czire Szabolcs: Vége a reverzálisnak?!
„Új” reverzális-törvénykezés

Vége a reverzálisnak?!
„Új” reverzális-törvénykezés


Az itt következő írás azok számára kíván tájékoztatást és segítséget nyújtani, akik (öntudatos) római katolikus vallásúval kötött vegyes házasságban élnek, vagy erre készülnek. Egyházunk a lelkiismereti és vallásszabadsági törvény (1568) a világon elsőként való kieszközölésétől számítja fennállását, és azóta is következetesen ragaszkodik ezekhez az értékekhez. Tudjuk azonban, hogy a vallási türelem egy türelmetlen világban komoly létszámveszteséget okoz, és az könnyen értelmeződik a tömegek előtt vallási közömbösségként. Öntudatos híveink tudják, hogy a közös mennyei szülő eszméjében felragyogó vallási türelemnek és kölcsönös tiszteletnek semmi köze nincs a közömbösséghez, épp ellenkezőleg: ha számomra fontos a vallásom, akkor tudom megérteni, hogy a másiknak is miért fontos a sajátja. A szabad vallásgyakorlás joga kiterjed a vallás szabad megválasztására és annak családi értékként és örökségként való továbbadására is. Ebben minket, unitáriusokat (és másokat) nagymértékben korlátoz(ott) a római katolikus egyház által követelt „reverzális”.

Amiért tollat ragadtam, az a következő: meggyőződésem, hogy a „reverzális” körüli – szándékosan fenntartott? – tájékozatlanság és félreértések megszüntetésével egy békésebb együttélés lehetősége nyílik meg katolikus testvéreinkkel, miközben kevesebb nemrég született vagy születendő gyermeket „veszítünk el”.
Gyakran hallani az összes gyermekét „elkeresztelt” vagy erre készülő egyháztagtól: „Mit tehetnék, tiszteletes úr/asszony, hiszen alá kellett írnom a reverzálist, amiben arra köteleztek, hogy beleegyezésemet adjam minden születendő gyermekem katolikus keresztségéhez. Különben nem esketett volna meg a plébános, vagy most utólag már egyetlen gyerek másként kereszteléséért is megvonná házastársamtól a szentségek kiszolgáltatását.” Mint látni fogjuk, az előbbi vélekedés nagymértékű tudatlanságot tükröz, ráadásul óriási veszteségeket okoz mind a családi együttélés, mind az egyházi továbbélés tekintetében.

Lényeges változások a katolikus törvénykezésben A római katolikus egyház a II. Vatikáni zsinaton (1962–1965) és annak dokumentumaiban érzékelhető lépéseket tett a vallásszabadság mint alapvető emberi jog tiszteletben tartása irányában, még ha annak gyakorlatba ültetése akadozik is. Célszerűnek látszik, hogy először a zsinatot megelőző vegyesházassági törvénykezést tekintsük át, hogy felismerhetővé váljék annak az erdélyi köztudatban való mai (!) befolyása. Ezt követően a zsinat utáni fejleményekre irányítjuk a fi gyelmünket, és azokra a döntési lehetőségekre, amelyekben az egyetemes vallásszabadság és a katolikus törvénykezés érvénye egyidejűleg valósulhat meg.

Az 1917-es Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici) jó bizonysága testvéreink zsinat előtti nagyfokú vallási türelmetlenségének. Tiltotta a házasságkötést egy katolikus és egy más felekezetű megkeresztelt között, de ha az a megfelelő feltételek mellett mégis létrejött, érvényességét elfogadta. Egy nem megkeresztelttel nem csak tiltotta, de érvénytelennek is tekintette a frigyet („valláskülönbség akadálya”). A tiltás alóli felmentés feltételei közt szerepelt, hogy a nem katolikus félnek ígéretet kellett tennie arra nézve, hogy a katolikus felet nem téríti el hitétől (miközben a fordítottját ajánlotta), és mindkettőnek írásban vállalnia kellett, hogy minden születendő gyermeket katolikusnak keresztelnek. A házasságkötést megelőző más jellegű megegyezés az ifj ú pár között, vagy a reverzálisban adott ígéretek utólagos
nem-teljesülése az „önmagától beálló kiközösítés” büntetését vonta maga után. A mai köznyelv ezt „a szentségektől való eltiltás” kifejezéssel foglalja össze. Az a tény, hogy ezek a feltételek és következmények olyan ismerősök ma is, jól mutatja, hogy az erdélyi köztudat a vegyesházassági törvénykezés újabb fejleményeit még nem tette magáévá, jóllehet már azok is több évtizedes múltra tekintenek vissza. Most tehát ezeket nézzük meg.

A II. Vatikáni zsinat dokumentumai és az annak szellemében fogant pápai megnyilatkozások készítették elő a mai érvényben levő 1983-as Törvénykönyvet. Ebben külön fejezetet kapott a vegyes házasságok szabályozása (1124–1229. kánonok).
A vegyes házasság katolikusok számára tilalom marad ugyan, de nem akadály, amelyhez engedélyt kell kérni a helyi ordináriustól (a gyakorlatban a helyi plébános). Az engedély megadása egyfelől „megfelelő és ésszerű okokból” történhet, másfelől három feltétel teljesültségéhez kapcsolt. Az okokat a kánon nem részletezi, mintegy a helyi ordináriusra bízza azok mérlegelését. Egyes kommentárok itt pozitív és negatív okokat taglalnak. Pozitívként már az ifj ú pár komoly elhatározása önmagában is elegendő, negatív oldalon pedig főként a tiltás veszélyeit kell mérlegelni: esetleg csak polgári esküvőt kötnek, a katolikus fél eltávolodik egyházától stb.

A három feltételt pontosan idézzük, és egyenként magyarázzuk.

1. feltétel (kánon 1125/1): „A katolikus fél nyilvánítsa ki, hogy kész a hittől való eltávolodás veszélyeit elhárítani, továbbá ígérje meg őszintén, hogy erejéhez képest mindent megtesz azért, hogy minden gyermeke a katolikus egyházban keresztelkedjen és nevelkedjék.” Mindenekelőtt azt a változást kell észrevenni, amit itt a II. vatikáni zsinat szellemisége hozott: a vallásszabadsági törvény értelmében minden felekezet csak a saját híveitől kérhet bármit is, és őket sem kényszerítheti lelkiismerete ellen cselekedni (vö. pl. Dignitatis Humanae 2–5). A gyermekek keresztségére
utaló ígéretet tehát csak a katolikus félnek kell megtennie. Ígéretről van itt szó, és nem garanciáról, azaz az ígéret meg-nemtartása utólag nem vonhat maga után büntetést, azaz hatályon kívül helyeződik a kiközösítés. (Hogy némely plébános mégis gyakorolja, magatartása jogsértő jellegéért maga kell hogy számot adjon Isten, lelkiismerete, gyülekezeti tagjai és egyházi hatósága előtt.) Mit jelent az, hogy erejéhez képest mindent megtesz? A Törvénykönyv magyar kiadásához készített magyarázó lábjegyzetben Erdő Péter ismert kánonjogász (ma már bíboros-prímás) a következőt mondja: „ha a nem katolikus fél, bár házasságkötés előtt nem tiltakozott, de később válással fenyeget a gyermek katolikus keresztelése vagy nevelése esetére, a katolikus fél morálisan nem tekinthető kötelesnek ígéretének megtartására, hiszen az »meghaladná erejét«.” Lukács Róbert, a gyulafehérvári katolikus Hittudományi Főiskola tanára szerint „a katolikus féltől azt kérik, hogy tegyen meg minden lehetségest, és semmivel sem többet egy adott helyzetben... A gyermek katolikus keresztsége a nem katolikus fél hozzáállásától is függ. Egyes esetekben lehetséges a gyermek katolikus keresztelése és nevelése, más esetekben egyszerűen lehetetlen. Ebben az esetben a katolikus féltől nem kérik azt, hogy olyant tegyen, ami lehetetlen.” (Studia Th eologica Transsylvaniensia 9 (2007), 14.p.)

2. feltétel: „Ezekről a katolikus fél által teendő ígéretekről a másik felet idejében értesítsék, hogy biztos legyen, hogy ő valójában tudatában van a katolikus fél ígéretének és kötelezettségének.” Értesítésről van tehát szó, és nem kötelezésről, azaz tudomásulvételről és nem beleegyezésről vagy ígéretről. A közlés és tudomásulvétel módjának részleteiről az adott térség püspöki konferenciája dönt, jelenleg nálunk az aláíratás vagy a jegyzőkönyvet felvevő tanúk előtti „igen” van gyakorlatban. Figyelni kell azonban arra, hogy amit kérhetnek, az csak a katolikus fél ígéretének a tudomásulvétele, amilyen ígérettel lényegében mi unitáriusok is mindannyian tartozunk saját vallásunk és egyházunk irányában, még ha ennek formális kinyilvánítására nem is vagyunk kötelezve. A dolog jelentőségére való tekintettel még egyszer: nem reverzálist írunk alá, amelyben kötelezzük magunkat gyermekeink „átkeresztelésére”, hanem hitvestársunk ilyen irányú ígéretének tudomásáról adunk számot.

3. feltétel: „Mindkét felet meg kell tanítani a házasság céljaira és lényegi tulajdonságaira, melyeket egyik fél sem zárhat ki.”
Ezzel a feltétellel messzemenően egyetértünk, és hasonló házassági felkészítőt mi magunk is gyakorolunk. Üdvözlendő, hogy lelkészek jelenlétében legyen lehetősége az ifj ú párnak szembenézni kérdéseikkel, megismerni egymás vallásának a házassági együttélésre vonatkozó tanításait, és egyeztetni értékrendjüket, amikor egy életre a közös növekedés és a kölcsönös önátadás mellett kívánják elkötelezni magukat.
A kérdéskörben még három fontos tényezőt kell megismernünk, amelyek jól segíthetik vegyes házasságra készülő híveinket és választottjukat a helyzet mérlegelésében.
Az egyik – hogy kit minősít, azt most ne részletezzük –, hogy a katolikus egyház hivatalosan nem ismeri el az unitárius keresztség érvényességét, mert abban nem szerepel a szentháromsági formula. Katolikus kánonjogi szemszögből nézve tehát az unitáriusokkal a „valláskülönbség akadálya” áll fenn, és a házasság,
bár létrejötte után érvényes, az nem minősül szentségnek.
Tehát ígéret ide, aláírás oda, a katolikus félnek tudnia kell, hogy egyháza nem tekinti szentségnek egy unitáriussal kötött házasságát. Ugyanakkor a helyi ordinárius hatáskörében áll a döntés joga, hogy vegyes vallásúak esetén engedélyezze a házasságkötés mise keretében történő kiszolgáltatását.
A másik, hogy vegyes vallásúak esetén – és főként az ő esetükben – a katolikus fél kérheti a kánoni forma alóli felmentést ordináriusától. A felmentés megadása után a házasságot meg lehet kötni egy nem katolikus lelkész vagy akár csak egy civil hatóság előtt is. Milyen okok mellett kérhető a kánoni forma alóli felmentés? Lukács Róbert a következő példákat kínálja egy dél-afrikai püspöki konferencia anyaga alapján: amikor a katolikus félnek lelkiismereti aggályai vannak egyháza szertartását illetően; amikor fennáll a veszélye annak, hogy a nem-katolikus fél elidegenedik családjától és/vagy vallásától; amikor a nemkatolikus fél azt kéri, hogy hozzátartozói asszisztáljanak házasságkötésénél;
amikor a katolikus pap jelenléte kellemetlenséget okoz; amikor nincs a környéken katolikus templom; amikor a csak névleg katolikus egy öntudatos más vallásúval köt házasságot.
A harmadik, hogy az 1983-as Törvénykönyv (1127/3) tiltja a kettős szertartást. E tekintetben teljes az összhang a többi keresztény (beleértve az unitáriusokat is) felekezet felfogásával, és keresni kell a megegyezés és a közösen végzett szertartás útját.
Kettős szertartásnak minősül, ha az egyházi házasságkötést egy másik felekezet templomában megismétlik, vagy ha a szertartáson közösen részt vevő lelkész külön-külön veszi be a maga hívétől a fogadalmat/beleegyezést. A kívánatos az, hogy az ifj ú pár mindkét tagja ragaszkodik vallásához, a két felekezet lelkésze közösen végezze a szertartást. Számos esetet tudunk, amikor a katolikus plébános és az unitárius lelkész közös istentisztelet keretében, békés egyetértésben áldották meg a házasságkötést. Erre nézve készült szertartási rendtartás, de mivel a kérdés szakmai része a lelkészekre tartozik, itt a hívektől csak a lehetőség ismeretét kérjük, és azt, hogy a kérdésben kérjék lelkészüket a legméltányosabb megoldás megtalálásában.
Minden házasulandó és már házasságban élő testvérünk életére Isten áldását kérem, amely mindig segít a szeretet és békesség áldásos útjának megtalálásában, és annak felismerésében, hogy a másság nem akadály, hanem lehetőség az élet gazdagságának és egymás (azaz önmagunk) megismerésének kiteljesedésében. Amennyiben a témával kapcsolatban Olvasóinknak további kérdéseik merülnek fel, örömmel várom leveleiket a szerkesztőségbe.

dr. Czire Szabolcs

Forrás: Unitárius Közlöny 207. decemberi szám